1. fejezet

Sötétség, ennyit láttam a világból. Annyira zavaros volt minden. Miért nem látok színeket? Miért érzem magamat ennyire egyedül? És miért... - Kezdtem magamban ismét egy újabb kérdést, azonban valamire figyelmes lettem.

A fülem mellől istentelen csipogást lehetett hallani, ami kezdett idegesíteni. Mi ez a hang? De a legfőbb kérdés: hol vagyok? Hiszen szívem mélyén tudtam, nem otthon vagyok az ágyamban.

Meg kell tudnom!- Döntöttem el magamban, miközben mocorogni kezdtem. Azonban csak pár mozdulatot tettem, mire a bordái közé éles fájdalom szúrt belé. Kicsit felszisszentem. Ekkor lépésekre lettem figyelmes.

- Miss Stewart, hall engem?- Kérdezte egy ismeretlen hang, amitől nem kicsit ijedtem meg. Ki ez az ember? Mit akarhat tőlem? - Kérem, ha hall, akkor nyissa ki a szemeit!- Kérlelt, mire erőt vettem magamon és teljesítettem a kérését. Viszont szemeimet rögtön vissza is csuktam, mivel az erős fény bántotta őket. Percek teltek el, mire újból próbálkoztam. Azonban most kissé félre fordítottam a fejem, mivel számítottam a napsugarak erejével. Ekkor szembe találtam magamat egy barna hajú, úgy 30-as éveiben járó férfival. Egy kék nadrág és egy fehér köpeny volt rajta. Gyomrom ebben a pillanatban összeugrott. Rossz előérzetem volt.

Amikor meglátta a férfi, hogy nyitva vannak a szemeim, kissé megkönnyebbülve felsóhajtott, majd alig láthatóan elmosolyodott.

- Örülök, hogy visszatértél közénk - mondta kedvesen, mire értetlenül néztem rá. Hogyhogy visszatértem közéjük?

- Hol vagyok? Hol vannak a szüleim? Mi történt?- Törtek ki belőlem a kérdések, miközben ide-oda tekintettem, hátha megtalálom őket valamelyik sarokban. Viszont, amikor se anyát, se apát nem láttam sehol, a köpenyes férfire néztem. Arcáról részvétet és szomorúságot tudtam leolvasni, amit nem tudtam, hogy hová tegyek.

- Sajnálom Miss. Stewart, de Ön és a szülei autóbalesetet szenvedtek három nappal ezelőtt. Most pedig a Memorial kórházban fekszik - felelte együtt érzően, mire szemeim kikerekedtek. Balesetet, de hogyan? Hiszen apa...- De nem tudtam befejezni a mondatot magamban, mivel ismét a férfira néztem.

- És a szüleim? Ők jól vannak? Egyáltalán hol helyezték el őket? Látni akarom, hogy...- Fel akartam kelni az ágyból, de nem sikerült. A fájdalom újult erővel tört rám és ez gyengévé tett. Így az orvos könnyűszerrel vissza tudott nyomni az ágyra.

- Most nem lehet Miss. Stewart. Önnek súlyos sérülései lettek, pihennie kell - közölte száraz hangon az orvos, majd a baloldalamon lévő infúziós tasakhoz lépett. Az ott lévő tálcáról levett egy injekciós tűt és annak tartalmát befecskendezte a tasakba. A percek ismét csak teltek és teltek, végül egyre laposabbakat kezdtem pislogni.

- Pihenjen csak, most szüksége lesz rá - suttogta lágyan az orvos, majd egy ajtó csapódást hallottam, utána elnyomott az álom.

Álmomba egy autóban ültem. A szüleim elől ültek és rendszerint vitatkoztak.

- Ha nem dugtad volna meg a titkárnőt és nem nyúltál volna le olyan sok pénzt......nem itt tartanánk.............. - mondta anya halk, hideg hangnemben maga elé meredve.

Apa a kormányra csapott, majd minden kezdődött elölről. Az arcom a pezsgőtől, melegtől és a kellemetlen érzéstől, hogy egy újabb vita szemtanúja vagy égett. Miközben folyt a harc én bekapcsoltam biztonsági övemet, hogy ne csak üljek és hallgassak és, hogy valamivel, hacsak pillanatokra is, de eltereljem figyelmemet.

Hirtelen a kocsi elindult és csak úgy száguldottunk a csúszós utakon. Az adrenalinom az egekbe szökött, féltem. Egy felszültséggel teli légkörben, egy gyorsan hajtó autóban bármi megtörténhet. Gombóc növekedett torkomban és könnyek kezdték el mardosni szemeimet.

Ez itt már maga a kőkemény valóság volt mely oly annyira fájt hogy biztonságot nyújtó képzelet buborékomat szemvillanás alatt pukkasztotta ki.

- Lassíts! - hallottam anya kétségbeesett hangját, de apa csak gyorsított, aztán minden egy szemvillanás alatt történt.

Az autó megcsúszott és csak sodródtunk mígnem nekiütköztünk valaminek. Már csak a lüktető fejemre és a sötétség langyos, lágy vizére emlékeztem.

Felijedtem. Nem, az nem lehet, hogy apa ilyen felelőtlenül vezetett. Ő mindig magabiztos és rendkívül óvatos.

A szemeimbe ekkor könnyek gyűltek. Kérlek Istenem, ne az legyen a  szüleimmel, amire ebben a pillanatba gondolok!- Fohászkodtam magamban, miközben ismét elnyomott az álom.

******

Másnap ismét napsütésre keltem fel. A műszerek még mindig csipogtak mellettem, de már nem annyira voltak borzalmasak, mint az előző nap.

- Jó reggelt, Miss Stewart. Látom, jól aludt - mondta egy hang mellőlem, mire oldalra néztem. Az ágyam mellett az-az orvos állt, aki tegnap is itt volt. Kedvesen mosolygott rám, viszont a hangjában volt valami. Nem tudom, hogy pontosan mi is.

- Igen, így van - mondtam csendesen, majd nagyot nyeltem. - A szüleim hol vannak?- Kérdeztem kissé félve a választól. A tegnapi érzés ismét belém költözött. Mi van, ha... Nem Kristen, ilyenekre nem gondolhatsz!- Róttam meg magamat, miközben az orvost fürkésztem tekintetemmel. Ő ebben a pillanatban felsóhajtott, majd közelebb húzott az ágyamhoz egy széket és leült rá.

- Sajnálom Miss. Stewart, hogy így kell meg tudnia, de...- Kezdte az orvos, de a hangja elhalt a mondat végén. Kérdőn emeltem fel az egyik szemöldököm, miközben aprókat fészkelődtem. A rossz előérzet még jobban rám telepedett.

- Az édesapja valószínűleg nagy sebességgel hajtott a csúszós úton, így egy adott pillanatban az autó kereke megcsúszott és a másik sávba tévedt. Itt karambolóztott egy teherautóval. Sajnálom, de ezt a balesetet csak Ön élte túl, a szülei már a helyszínen szörnyet haltak. - Fejezte be gyászos hangon a mondatot, mire ledermedtem. Nem, nem és nem! Az nem lehet! Nem!- Sikítottam magamban, miközben a külvilágnak csak egy közömbös maszkot mutattam.

Nem akartam elhinni! Egyszerűen képtelen voltam rá. Ez abszurd! Tuti, hogy anyáék a másik szobában vannak épen és egészségesen csak... csak egyszerűen nem akarnak ilyen állapotban látni. - Tudtam, siralmas kifogás ez az egész, de nincs más lehetőség rá. Hiszen miért nem jönnének be hozzám? Az egyetlen lányukhoz.

- Miss. Stewart, minden rendben van?- Aggodalmaskodott az orvos, mire megráztam a fejem, majd ránéztem.

- Persze, csak kíváncsi vagyok, hogy a szüleim mikor jönnek be látogatni - mondtam közömbösen, mire az orvos úgy nézett rám, mintha a maradék józan eszem is elment volna.

- Kisasszony, nem hallotta azt, amit az előbb mondtam Önnek? A szülei meghaltak a balesetben - mondta határozottan, miközben az arcomat méregette tekintetével. Ekkor értetlenül néztem rá, majd gondolkodni kezdtem. Ha ennyire bizonygatja, hogy anya és apa már nem élnek, akkor... - Azonban nem tudtam magamban befejezni a mondatot, mert éreztem, hogy szemeimből könnyek hullanak az arcomra.

Meghaltak, meghaltak, meghaltak!- Csak ez kattogott a fejemben, miközben néma zokogásba kezdtem.

Az orvos ekkor felállt mellőlem és kezét az enyémre tette.

- Őszinte részvétem Miss. Stewart - mondta, de nem szóltam semmit. A gondolataimmal foglalkoztam semmi mással. Valószínűleg ezt az orvos megunhatta, mivel ellépett mellőlem és az ajtóhoz sétált. Azonban mielőtt kilépett volna a kórteremből, még rám nézett, aztán egy sóhaj kíséretében elhagyta a helyiséget.

Én pedig átadtam magamat a gyásznak és a nyomornak.

Mihez fogok kezdeni ezután magammal? Hiszen nincsenek szüleim, nincs még pénzem sem! Mit csinálok majd? Koldulnom kell, mint a nincstelennek, vagy akad egy másik megoldás?

******

A napok egyre csak teltek és teltek, s velük együtt a hetek is. Mint kiderült, a balesetkor szereztem egy-két zúzódást és egy bordatörést. Ezeken kívül nem volt semmi bajom, aminek részben örültem. 

- Nos, Miss. Stewart a laboreredményei kezdenek egyre jobbak és jobbak lenni. Ha így folytatja továbbra is a gyógyulást, a jövőhéten már el is hagyhatja a kórházat. - Lépett be az orvos az eredményeimmel együtt egy nap a kórterembe.

 Ekkor halványan elmosolyodtam, majd letettem a kezembe lévő újságot az ágyam mellett lévő éjjeliszekrényre. 

- Ennek örülök - feleltem barátságosan, mire az orvos rám nézett és elmosolyodott. Azonban ez a mosoly rögtön le is fagyott az arcáról, amikor ismét rám nézett.

- Ha kiengedjük a kórházból, lesz hova mennie?- Kérdezte pár perccel később síri hangon, mire egy percre elgondolkoztam, majd bólintottam egyet.

- Ne aggódjon ezen. Apám főnöke és annak a családja szívesen befogadnak egy kis időre - feleltem lágy hangon, de magamban ördögien felnevettem. 

Ó, Lutz család, még nem tudjátok, hogy mi vár rátok!

Hali!

Ismét jelentkezünk. Mint láthatjátok meghoztuk az 1. fejezetet, amit én - Beus- írtam. :) Reméljük, hogy elnyerte a tetszéseteket. Köszönjük szépen az előző fejezethez írt véleményeket (amikre válaszoltunk is), valamint a pipákat.:) 

Ha valami kérdésetek van a történettel kapcsolatban, nyugodtan tegyétek fel. HA tudunk, akkor válaszolunk is rájuk. :) 

KOMIKAT!!

Előre is köszönjük!

Millió puszi nektek!!

Babydoll és Beus