7. fejezet

Mikor kiejtettem a szabály szót, Rob furcsán nézett rám.

- Mégis, mire gondoltál?- Kérdezte értetlenül, mire felhorkantottam. Mit nem ért azon, hogy SZABÁLYOK?! Ez egy egyszerű szó és ennyi!

- Mondjuk mától kijelöljük azokat a helyeket, amiket együtt is használhatunk. Mint például a konyha és a nappali, valamint az előszoba és a terasz. - Soroltam szigorúan, mire Rob keze úgy lendült a magasba, mint egy kis gyerek karja, aki kérdezni akar valamit a tanár nénitől.

- Ezt úgy értsem, hogy most állathoz hasonlítod magadat, meg engem is? Mert ez a "kijelöljük" szót... Hát kissé kétértelmű, vagyis számomra az. - Az állam a padlót súrolta. Ez most komoly? Most akarom lefektetni azokat a bizonyos szabályokat, erre ő meg viccelődik?

Habár az igazat megvallva, tényleg igaza van.

- Jó, mindegy. Szóval a konyha, a nappali, az előszoba és a terasz közös. Viszont - léptem az egyik ajtóhoz -, ez a szoba tabu. Ide csak akkor teheted be a lábadat, amikor engedélyt adok. - Néztem rá szúrós szemekkel,  mire szalutálni kezdett.

- Megértettem, Őrmester!- Kiáltotta hangosan, mire égnek emeltem a szemeimet.

- Mindig ilyen vicces kedvedben vagy? Mert akkor az előszobába, vagy a közös folyosón töltheted a mindennapjaidat - mondtam nyugodtan, miközben a körmeimet kezdtem el piszkálgatni. Ekkor néma csend telepedett ránk. A percek egyre csak teltek és teltek. Kezdtem meg unni, így felnéztem Robertre, aki elkerekedett szemekkel bámult vissza rám.

Nem bírtam tovább, elnevettem magam.

- Nyugi, nem csak te vagy vicces kedvedbe - bokszoltam a vállába, majd elslisszoltam mellette és a helyiség végébe mentem.

- Nos, - kezdtem, mire szürkéskék szemeit rám emelte -, ez lesz a te szobád. - Tettem kezemet az említett szoba ajtajára, mire gátlástalanul végig mért. Az arcomat ekkor elöntötte a forróság. Jesszusom, miért vagyok zavarba a jelenlétekor?- Kérdeztem magamtól, miközben lehajtottam fejemet.

- Rendben, akkor kipakolok. - Törte meg a kínos csendet - ami időközben ránk telepedett -, mire bólintottam egyet. Utána elléptem az ajtótól és a nappaliban lévő kanapéhoz mentem. Mehettem volna a szobámba is, de nem akartam elmenekülni előle. Ha már lakótársak vagyunk, akkor viselkedjünk is úgy.

Gondolataimból egy ajtó csukódása zavart fel, mire felsóhajtottam.

Minden megváltozott. Ez mutatja ez a kínkeserves fél év is. Habár, anyagilag jól állok, mégsem érzem úgy, mintha önmagam lennék. Olyan, mintha valami "felsőbb" erő átvette volna felettem a hatalmat. De mégis, lelkem egy része azt a felemet tükrözi, aki valójában vagyok.

Megráztam a fejemet. Teljes zűrzavar van a fejemben, hogy még magamat sem értem.

- Minden rendben?- Kérdezte egy hang a hátam mögül, mire összerezzentem, majd megfordultam. Ahogy ismét belenéztem azokba a gyönyörű szürkéskék szempárokba, elvesztem bennük. Azonban csak pár másodpercig tartott, ugyanis időben megszakítottam a szemkontaktust és lefelé bámultam.

- Persze, csak kissé elgondolkodtam - feleltem kedvesen, mire meglepődve nézett rám.

- Jé, nem csak parancsolgatós oldalad van, hanem kedves is?- Ha az a csibészes mosoly nem lett volna ott az arcán, talán komolyan is vettem volna a kérdést.

- Mint láthatod - vontam meg a vállamat, majd arrébb húzódtam, hogy ő is elférjen mellettem. Ekkor megtorpant, aztán egy sóhaj kíséretében leült mellém. Kérdőn néztem rá, mire megrázta a fejét.

- Nem rendelünk valami kaját?- Kérdezte Rob hirtelen, mire rákaptam a tekintetemet. Ez most komoly? - Kérdeztem magamtól ezredszerre a mai napon.

- Nos?- Nézett rám kérdőn, mikor már egy ideje nem válaszoltam. Megráztam a fejemet.

- Felőlem - feleltem flegmán, mire elmosolyodott, majd felállt mellőlem. Farmerzsebéből előhalászta a telefonját, majd ismét felém fordult.

- Pizza jó lesz?- A hangjában volt egy kis félelem, vagy csak én képzeltem oda?- Tanakodtam magamban, közben egy bólintással feleltem. Ekkor felvillantotta a csibészes mosolyát, majd az erkélyre vonult telefonálni.

******

- Ha szabad ilyet kérdeznem, ki volt az a pasas délelőtt?

Kérdése meglepett. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nyíltan rákérdez, de ha már megmentett, akkor illendő rá válaszolni.

- Az ex-pasim - mondtam egyszerűen, mire kissé megdöbbent, aztán rendezte az arcvonásait.

- Értem. - Csak ennyit mondott, majd mélyet szívott a cigijéből. Ekkor halványan elmosolyodtam, majd lenéztem az utcára.

Már kezdett egyre sötétedni, ami egyet jelentett, ismét eltelt egy nap a szüleim nélkül. Néha napján visszagondolok azokra a napokra, amikor együtt voltunk. Egy boldog családnak számítottunk, de miután megtörtént az-az eset, minden megváltozott.

A gondolataimból a csengő hangja rázott fel. Annyira megijedtem, hogy még a cigi is kiesett a kezemből, le a messzeségbe. Felsóhajtottam, majd abba az irányba fordultam, ahol Rob állt, de már nem volt ott. Így volt időm összeszedni magamat, mielőtt bementem volna a házba.

- Mit szólnál, ha néznék egy filmet, miközben elfogyasztjuk a kajánkat?- Támadott le Rob a kérdésével, mire értetlenül néztem rá. Aztán elgondolkodva bólintottam egyet. Ekkor elmosolyodott, majd a rengeteg DVD közül kiválasztott egyet és berakta a lejátszóba. Eközben helyet foglaltam mellette.

Rob pár perc múlva követte a mozdulatomat, majd közénk rakta a pizzát. Mint egy éhes kisgyerek úgy vetettem rá magamat.

- Egyébként hogyhogy Philnek ott vagy? Mármint nem érts félre, nem sértésből mondom. De eddig úgy tudtam, hogy csak egy fia van, Kellan. - Kezdte, mire a név hallatára elfintorodtam.

- Phil apám főnöke volt. Egy nap épp egy fogadásról jöttünk haza, amikor karambolóztunk. A balesetet csak én éltem túl. Ezután kértem segítséget Philtől, aki örökbe fogadott. Ez idő folyamán nagyon kedves volt velem a családja, de úgy döntöttem, nem lehetek a terhükre tovább. Így elköltöztem, pedig nagyon szeretem őket - Hajtottam le a fejemet a mondat végén, miközben azon imádkoztam, nehogy észrevegye, hogy hazudok. Vagyis, nem teljesen. A történet fele igazságvolt.

- Sajnálom. Nem tudtam... - Kezdte, mire közbevágtam.

- Ez a múlt. Nem kell foglalkozni vele - mosolyogtam rá félszegen, miközben felemeltem a fejemet.

- És te, hogyhogy úgy döntöttél... - Kezdtem, de hangom elhalt a mondat közepén. Hogy kérdezzek rá? Esetleg van jogom?- Rágódtam magamban, miközben beleharaptam a pizzámba.

- Hogy saját utakon járok?- Fejezte be a kérdésemet, mire félénken bólintottam egyet. - Egyszerű: már nem akarok kisfiú lenni. Amikor betöltöttem a 20. életévemet, szüleim mindig úgy kezeltek, mint egy pólyásbabát. Egy idő után kezdtem megunni, így a sarkamra álltam és közöltem velük, elköltözök. - Vonta meg a vállát, majd tekintetét a TV képernyőjére szegezte. A film már javában ment, de mi nem foglalkoztunk ezzel.

- És hogyhogy idejöttél? Mármint a lakásomba?- A hangom kissé halk volt, mire megköszörültem a torkomat. Ekkor alig láthatóan elmosolyodott.

- Egy saját lakást szerettem volna. Már javában keresgettem, amikor apám bejelentette, szerzett egyet. Először majdnem szétvetett az öröm, de amikor meg tudtam, hogy lett egy szobatársam, legszívesebben földbe döngöltem volna a tulajdon apámat. Tudom, nem szép dolog ilyenekre gondolni, de akkor, ott, megfordult a fejembe. - Vallotta be szemét lesütve, mire felemeltem kezemet és végig simítottam karján. Ekkor mind a ketten összerezzentünk.

Rob talán az érintésemtől, míg én a szikráktól, amit éreztem, mikor bőrünk összeért.

- Megértem. De apád honnan tudta, hogy... - Ismét elakadtam, de csak azért, mert most ő vágott közbe.

- Phil ajánlotta fel, mivel úgy gondolta, kell melléd egy "bébiszitter", mivel szerinte túl eleven vagy.

A válasza első sorban meglepett, aztán pár perc után haragra gerjesztett. Mégis mit képzel magáról az-az idióta vénember?! Talán azt hiszi, hogy az ókorban vagyunk, vagy az őskorban?! Hogy nekem felügyelet?! Cöh... majd én adok neki olyan felügyeletet, hogy... - A harag teljesen elöntötte az agyamat, hogy már csak arra lettem figyelmes, hogy felpattanok Rob mellől és a szobám felé veszem az irányt. Azonban a nagy hévben elakadtam valamiben, így hátravágódtam. Automatikusan behunytam szemeimet, de nagy meglepetésemre nem a kemény földre estem, hanem valami puhára.  A szemei azonnal kipattantak, s ekkor tekintetem találkozott egy szürkéskék szempárral. Az örvény azonnal lehúzott és nem tudtam koncentrálni semmi másra, csak rá.

Az idő egyre csak telt és telt, ahogy az ajkaink közti távolság is. Már csak milliméterek voltak hátra, amikor........

Hali!

Ismét jelentkezünk egy új fejezettel. :) Köszönjük a 7 komit (ami igaz, kissé nyögve nyelősen gyűlt össze), valamint a pipákat. :) Örülünk, hogy tetszett a fejezet.

Nos, ez most én - Beus - írtam meg a fejezetet, drága írótársam BabyDoll segítségével. :) Amint ismét csak köszönök neki. :)

Remélem, hogy tetszett a fejezet. Ismét 7 KOMI után jön a friss egy-két nap csúszással (mivel ugye még suli van, valamint át kell nézetnünk egymással a fejezeteket). :)

Millió puszi nektek!

BabyDoll és Beus

6. Fejezet

 / Kris /

Pár pillanatot mindketten az ajtóra meredtünk mérgesen, majd megszólaltam.

- Köszönöm, hogy ........... - kezdtem viszont ezzel egy időben fordult meg ismeretlen "megmentőm". 

Ekkor elakadtam mondandómban és csak azokra a szürkéskék szemekre tudtam koncentrálni. Teljesen elvesztem benne. Ki tudja meddig állhattunk így szótlanul egymásba feledkezve mikor is észbe kaptam és végig mértem. Nem volt rossz, sőt! Nagyon is jól nézett ki az idegen srác azt leszámítva hogy Mike -tól kapott egy kis sebet az arcán, de az nem volt vészes.

Mikor tekintetem visszatért arcára láttam, hogy még mindig engem néz de úgy, hogy az már zavarba ejtő volt. Nem úgy mint amikor az az undorító Kellan mért végig, hanem másként volt zavarba ejtő. Éreztem, hogy arcom lángokban áll, pedig eddig még soha senki nézése, érintése sem váltott ki ilyen reakciókat belőlem! Ő meg elég csak rám néznie és máris............

Na jó Kris elég legyen! Csak is kizárólag gazdagokkal kezdesz és nem táplálsz semmiféle érzelmet senki iránt! - róttam meg magamat, majd gyorsan elkaptam pillantásomat RÓLA majd tekintetem a csukott ajtónál lévő két hatalmas bőröndre tévedt.

Furcsán néztem rá majd az idegenre aztán megint a bőröndökre majd kikerülve az idegent szeltem át azt a pár métert a bőröndökig. Szemem sarkából még láttam, hogy megfordul és engem néz.

Leguggoltam a két fekete bőröndhöz amin rajta volt egy kis papír egy névvel. Robert. Tehát így hívják az ismeretlent...........

Felálltam majd kérdőn fordultam Robhoz.

- Bőröndök? - kérdeztem. Valami hirtelen átsuhant az arcán, a felismerés. - Mi az? - kérdeztem barátságtalanul. 

- Nem mondta Phil igaz? - látszólag kicsit feszélyezve érezte magát. 

- Mit is kellett volna neki mondania? - szűkült össze szemem majd lassan elkezdtem Rob felé lépkedni miközben már sejtettem a választ.

Nagy levegőt vett majd megszólalt.

- A lakás az enyém is. - itt teljesen ledöbbentem. MICSODA?? - Figyelj, én sem így képzeltem saját lakást akartam és ettől valami sokkal jobbat............ - de már nem is figyeltem rá csak magam elé néztem miközben mindenfélét összehordtam. Mégis hogy történt ez? Miért? Hogy tehette? - és e fajta kérdések hada illetve a szitkozódás sem maradhatott el de ezt mind olyan halkan mondtam, hogy csak én értettem, Rob pedig csak annyit látott hogy magamban motyogok valamit mérges és értetlen arckifejezéssel.

- Kris? Minden rendben? - kérdezte. Erre felkaptam tekintetemet. Mi van már a nevemet is tudja? - háborogtam magamban. 

Fújtattam egyet, majd felvettem barna bőrdzsekimet és kiviharzottam a lakásból jól becsapva magam után az ajtót. 

- A KURVAISTEN! - káromkodtam miközben a folyosón felrúgtam egy fém szemetes vödört. Liftet hívtam majd az egész épületből kiérve gyorsan szeltem át az esteledő város utcáit, ahol nem volt tömeg de voltak egy páran. 

Beültem a helyi kávézóba majd rendeltem magamnak valami innivalót miközben felhívtam Philt.

- Tessék kincsem? - szólt bele.

- MÉGIS HOGY A JÓ ISTENBE KÉPZELTED?? - kezdtem jó hangosan miközben a kávézóban tartózkodók nagy része felém fordult.

- Ó drágám, sajnálom hogy......... - kezdte de félbeszakítottam.

- Ugye ezt most nem gondoltad komolyan?? - kérdeztem valamivel finomabban.

- Nézd, kellett egy lakás ami viszonylag egy igen tetszetős lakás, és ez egy megfelelő alkalomnak tűnt arra, hogyha már elvesszük Mike-tól akkor valakinek kiadjuk, természetesen megérted ezt a részét, hogy nem akartam pénzt költeni ha már egy ilyen jó lehetőség adódott. Ott élsz szinte ingyen majd nem leszel mindig ott nem igaz? - kérdezte végül ami végül is igaz volt.

- Nem gondolod, hogy szólnod kellett volna?? Azt mondtad, hogy az én nevemre van íratva a lakás...... - kezdtem de közbe szólt.

- Figyelj Kris! Nem sokára biztos találsz munkát, elég pénzt gyűjtöttél össze fél év alatt, hogy önálló életet éljél.........persze nem azt mondom hogy nem kellesz nekünk, olyanok vagyunk neked mint a szüleid........... - hát eddig sem voltak azok csak látszólag de most már biztos hogy ezek után nem azok! - bármikor visszajöhetsz lakni hozzánk, de be kell látnod, hogy szinte felnőtt nő vagy.........

- Ezért zársz össze engem egy ismeretlen emberrel? Nem gondoltál még arra, hogy............egy sorozatgyilkos? - kérdeztem mire felnevetett.

- Ne butáskodjál! Nem az! Az apja régi jó barátom, ismerősöm és teljesen megbízható a fiú. Ráadásul GAZDAG. - emelte ki az utolsó szót. De valahogy nem érintett meg. - De! - folytatta. - Nem kezdhetsz vele egyáltalán! Gondolj csak bele, akkor elveszíteném apja bizalmát, vagy ha nem is a pénzre utaznál amit KÉTLEK - itt megint nevetett hitetlenül. Ez azért rosszul eset valahol legbelül ami jelen pillanatban most a felszínre tört és nem csak tudtam, hogy rosszul esik, hanem éreztem is és ennek következtében könnyeket csalt szemeimbe. Valahol igaza volt, de nem teljesen! Nem akartam ilyen lenni! A szükség kívánta........és ez hosszú történet. Ez volt az első alkalom, hogy felmerült bennem, rossz ember vagyok................

- Akkor is ha kiderülne az eddigi barátaidról, hogy mire is kellettek vagy mi is történt velük az megint ugyanoda vezetne. Szóval, ha ezt kérhetem, ne kerülj közelebb hozzám mint lakótárs vagy barát!  - folytatta.

- Ne aggódj emiatt! - mondtam keményen.

- Remélem is! - nevetett újra. - Most viszont mennem kell, sok a dolgom! - majd kinyomta a telefont.

Pár percig magam elé meredtem miközben kiszolgáltak majd leraktam az asztalra a telefont és megittam a jegeskávémat ami  a kedvencem volt majd utána valóban lenyugodva és a jegeskávétól "lehűlve"  kifizettem a kávét, majd visszaindultam a lakásba. 

Hirtelen léptem be a helyiségbe mire felkapta fejét a kanapén ülő Robert és csodálkozva nézett rám. Álltam tekintetét de most sem voltam barátságos. 

A kulcsot lehajítottam kabátommal együtt az egyik székre majd visszafordultam a még mindig ugyanúgy lévő Robra.

- Először is. - kezdtem komolyan. - Ha már úgy alakult, hogy együtt kell élnünk...........ideje bevezetni és lefektetni a szabályokat..................

A lakás :  

Sziasztok!! :) Itt az újabb feji - amit én BabyDoll - írtam. :) De természetesen Beus is nagy segítségemre volt!! :)Reméljük tetszett a feji!! :) És köszönjük a komikat!! :)

Pussz : BabyDoll és Beus :)

5. fejezet

/Rob/

Még mindig nem akartam elhinni, hogy apám beleegyezett. Hogy én és egy idegen lány? Normális egyáltalán, vagy teljesen megőrült?- Kérdeztem magamtól, miközben pakolgatni kezdtem cuccaimat a bőröndjeimbe. Ugyanis elhagyom a szülői házat. 

Úgy terveztem, hogy egyedül élem tovább az életemet. Ezzel nem volt semmi gond, míg apám be nem jelentette, hogy egy lánnyal kell együtt élnem. 

Amikor ez a gondolat ismét előkerült agyam legmélyebb fiókjából, még a kedvem is elment a pakolástól. Így leültem az ágyamra és kezeim közé temettem az arcomat, majd visszaemlékeztem apámmal való beszélgetésre.

A nappaliban voltam és beszélgettem anyával a kandalló előtt, amikor hazajött apa. Az arckifejezése elég elgondolkodó volt, de nem kérdeztünk rá a miértjére, mivel ehhez hozzá voltunk szokva. Viszont arra nem számítottunk, hogy mikor lerakodik a dolgozószobájába, csatlakozik hozzánk. Általában haza hoz egy-két ügyet és addig el nem hagyja kedvenc helyiségét, míg be nem fejezi.

- Szereztem neked egy lakást. - Mondta pár perc hallgatás után, mire döbbenten néztem rá. Ezt nekem mondta?- Értetlenkedtem magamba, mire apám rám nézett.

- Egy nagyon kedves barátom felajánlotta, hogy ott lakhatnál az egyik albérleti lakásába, amikor elmeséltem neki, önálló életet akarsz kezdeni - folytatta tovább szemeimbe nézve, mire nagyot nyeltem.

- Ez nagyon kedv...- Kezdtem, de leintett, s innentől tudtam, még nincs vége a mondatnak.

- Viszont, van egy feltétele. A fogadott lányára, Kristenre, kéne figyelned. Mert, úgy mond, elég eleven lány. - Tette hozzá, mire értetlenül néztem rá. Mégis mennyi idő lehet az a lány? 15-18, vagy esetleg kevesebb, vagy több?

- Ez csak természetes - vágtam rá meggondolatlanul. Hiszen mit kell csinálnom? Egyszer- kétszer benézek hozzá és kész.

- Akkor megegyeztünk. Fel is hívom  Philt, hogy beleegyeztél abba, hogy a lányával élni egy házban. - S azzal el is tűnt a telefonjával a kezével. 

A percek egyre csak teltek és teltek, aztán ledermedtem. Hogy a lányával  élni egy házban. - Visszhangozta egy aprócska hang a fejembe. Nem, az nem lehet! Apám nem lehet ennyire... ennyire... szívtelen. Egyszerűen csak viccelt velem. Nem fogja megtenni!

Mégis megtette. Holnap pedig közös életet fogok folytatni egy számomra ismeretlen lánnyal. Most sem akarom elhinni, pedig igaz.

Nem tudom, hogy mennyi idő is telt el, mióta feljöttem a szobámba, de egy kopogtatásra lettem figyelmes. Ekkor lassan felemeltem a fejemet a kezeim közül, majd egy halk "szabadot" mondtam. Kételkedtem abban, hogy az illető meghallotta, de tévedtem. Ugyanis pár perccel később anya lépett be a szobámba. Amikor meglátta, hogy csak félig pakoltam be, felsóhajtott, majd leült mellém az ágyra. Egyik kezével átkarolta a vállam és közelebb húzott magához.

- Tudom, hogy most nehéz neked, de erősnek kell lenned - suttogta fülembe, mire ránéztem. Kék szemei szomorúan csillogtak, miközben engem nézett.

- Én akartam külön életet élni tőletek és tessék, itt a jutalmam. - Fintorodtam el a mondat végén, mire édesanyám dallamos hangján felnevetett. Ez hiányozni fog a házból. 

- Biztos, hogy nagyon kedves és aranyos lány lesz a lakótársad. - Biztatott, majd néhány perc elteltével felállt mellőlem és a bőröndömben lévő halom ruhára pillantott.

- Ugye tudod, hogy így nem fog beleférni sok dolog?- Kérdezte felhúzott szemöldökkel, mire megvontam a vállam. Erre ismét felnevetett, majd megrázta a fejét.

- Na, gyere, segítek elpakolni - mondta, mire egy sóhaj hagyta el a számat, utána letérdeltem a földre, hogy együtt rakosgassunk a hatalmas bőröndökbe. 

******

Hamarabb eljött a reggelt, mint hittem volna. Annyira gyorsan telt el az este, hogy arra ébredtem rá, ma elhagyom a szülő házamat. Nem, mintha olyan nagy tragédia lenne, csak furcsa kissé. Hiszen eleinte úgy hittem, egyedül fogok élni, most pedig kiderült, még sem. 

Ekkor egy sóhaj hagyta el a számat, majd felkeltem az ágyamból. Komótos léptekkel a fürdőszobámba mentem. Mikor beértem a helyiségbe, levettem magamról az alsómat, majd a zuhany alá álltam. Amikor a meleg vízcseppek a bőrömhöz értek, ellazultam. Az agyam teljesen kikapcsolt, így a pár perc helyett él órát töltöttem a zuhany alatt. De miért is strapálom ezért magam? Hiszen bármit megtehetek!- Mondtam magamban önelégülten, miközben elzártam a vízcsapot és derekam köré csavartam egy törülközőt. Utána kiléptem a zuhanykabinból és a tükörhöz léptem, majd megborotválkoztam. Mikor ezzel is kész lettem, visszamentem a szobámba és kivettem a bőröndömből egy kék farmer, valamint egy kék pólót és már kész voltam. 

Viszont, mielőtt kiléptem volna szobámból az utazótáskáimmal együtt, egyszer-kétszer beletúrtam rövid, barna hajamba, hogy természetesen álljon. Aztán elhagytam a volt szobámat. A bőröndjeimmel együtt mentem le a lépcsőn egészen a nappaliig, ahol anya és apa már vártak rám.

- Nem is reggelizel már velünk?- Kérdezte anya szomorú hangon, amitől kissé megszakadt a szívem. Hiába voltunk hárman testvérek, már csak én maradtam a szülői házban. Most pedig kirepülni készülök innen.

- Sajnálom, de nem. Szeretnék minél előbb berendezkedni és megismerni a lakótársammal. - Az utolsó mondatot elég kedvtelenül mondtam, ami apámnak is megütötte a fülét, de nem mondott semmit.

- Rendben, de hívj, amikor már mindent kipakoltál - kérte anya, mire csak egy bólintással feleltem, majd közelebb léptem hozzá. Egy puszit nyomtam az arcára, mire szemeiből könnyek csordultak ki. Nem akartam így elhagyni őt, de muszáj volt. Úgy érzem, hogy megőrülnék, ha otthon kellene maradnom.

Így, miután elbúcsúztam a szüleimtől, beültem az én fekete Aston Martin Rapide-ba és már el is hagytam a házukat.

******

Fél óta múlva meg is érkeztem a társasházhoz. Kocsimmal leparkoltam a házhoz tartozó parkolóba és leállítottam a kocsi motorját, majd mély levegőt vettem. Gyerünk Robert, nem vagy te gyáva!- Kiabáltam magamra, majd erőt véve magamon, kiszálltam a kocsiból. Ezután a kocsim csomagtartójához mentem és kivettem a két bőröndömet, majd elindultam befelé. 

Mikor beértem az előtérbe, elég barátságos hangulat fogadott. Ugyanis a recepció falai halvány barack színűek voltak. A padló sötétbarna, ahogy a recepciós pult is. Viszont mögötte nem állt senki, így elindultam a lift felé. Hiszen nagyon jól tudtam, hol találom a lakás. 

Így mikor megérkezett a lift, beszálltam és benyomtam az 8-as gombot. Ekkor a lift ajtaja bezáródott és elindultunk. Nem telt bele pár másodperc és már fent is voltam. Nagyot sóhajtottam, majd kiléptem a folyosóra és elindultam megkeresni a 321-es lakást.

318...319...320...321- És meg is találtam. Azonban a lakás ajtaja tárva nyitva volt és hangok szűrődtek ki rajta.

- Az egyetlen aki repül innen az te leszel szívem!- Kiabálta egy férfi hang, mire rémülten bámultam befelé a helyiségbe, viszont nem láttam semmit, ami kezdett idegesíteni, így beléptem a lakásba. Azonban olyan látvány fogadott, amire nem számítottam. A nyitott erkélyes két személy állt. Az egyik egy fiú volt, a másik pedig egy lány- gondolom a lakótársam. A lány a korláttal háttal volt, míg a fiú előtte. Mikor jobban megnéztem őket, csak akkor láttam, hogy a fiú keze a lány nyaka köré fonódott.

 - Ég veled szívem! - mondta a fiú, majd át akarta lendíteni a lány. Ekkor már én is megmozdultam. Gyorsan odamentem hozzájuk és lerántottam a fiút a lányról, majd jól behúztam neki. Láttam rajta, hogy kezdi egyre elveszíteni az egyensúlyát, de idejében megtartotta és dühtől izzó szemekkel rám nézett.

- Mégis mit képzelsz te szarházi! Ki vagy te?!- Ordibált rám, majd nekem rontott. Szerencsére épp idejében tértem ki előle, így pont neki esett a korlátnak. Azonban, mikor összeszedte magát, nekem rohant és mind a ketten a nappaliban találtuk magunkat. Én voltam alul, de nem tartott sokáig, ugyanis átfordítottam magunkat és behúztam neki még egyet. 

Ez így ment addig, míg egy hang nem hasított végig a levegőben.

- Most már elég lesz! Fejezzétek be!- Ordította teljes erejéből a lány, mire mind a ketten ledermedtünk. Viszont, mindössze csak pár percig tartott, ugyanis az a szarházi alak lelökött magáról, majd felpattant a földről és a lány elé állt. Megfogta annak az egyik karját és közelebb húzta magához. A lány ekkor felszisszent.

- Na, idefigyelj te kis szajha! Nem bánhatsz így velem, világos? Nem dobhatsz ki innen, különben nagyon megjárod!- Fenyegette meg a ficsúr a lány, mire elpattant az a bizonyos húr nálam. Ismét felkeltem a földről, majd feléjük közeledtem. Azonban a lány hangja megakadályozott abban, hogy bármit is tegyek.

- Nem Mike, nem értettem meg! Most pedig tűnj innen el, míg szépen szólok!- Kiabálta a fiú - akinek most már tudom a nevét - képébe, majd ellökte magától, de előtte bele térdjelt Mike nemesebb felébe. Ekkor majdnem felnevettem, de türtőztettem magam. Aztán odaléptem hozzájuk és megfogtam az összegörnyedt fiút a gallérjánál fogva. Egészen az ajtóig cibáltam, majd kilöktem rajta.

- Nagyon ajánlom, hogy ne gyere többé vissza, különben velem gyűlik meg a bajod! És azt nagyon nem akarhatod - szűrtem ki fogaimon keresztül a fenyegetést, majd becsaptam előtte az ajtót.

Utána visszamentem a nappaliba, ahol a lány háttal állt nekem.

- Köszönöm, hogy...- Kezdte a  lány, mire felé fordultam, de ahogy találkozott tekintetünk, elakadt a szava, míg nekem a lélegzetem. Ugyanis ennél gyönyörűbb smaragdzöld szempárokat még életem nem láttam. 

Az idő egyre csak telt és telt, mi pedig bámultuk egymást.

Mi lesz velünk hónapokkal később?

Hali!

Újból jelentkezünk a frissel. Ez megint én - vagyis Beus- írtam, de nagy segítségemre volt drága társam BabayDoll is. :) Reméljük, hogy tetszett. 

Köszönjük az előző fejezethez írt komikat és pipákat. Tudjuk, hogy azt ígértük, hogy dupla fejezet lesz, de aztán beszélgettünk erről. És úgy döntöttünk, KOMIHATÁRT vezetünk be. 7 darab komi után hozzuk a fejezetet (ez persze néha csúszni fog, mivel mind a ketten elfoglaltak vagyunk, de megpróbálunk igyekezni)

Millió puszi nektek!

BabyDoll és Beus

4. Fejezet

                                                                       

   Teljesen ledermedt képpel és tátott szájjal nézett rám, majd megfordult cinikusan felnevetve.
Karba font kézzel, egyik szemöldökömet megemelve néztem rá mint aki teljesen hülye. Nyilvánvalóan nem hitt nekem. Pedig mennyire hogy igazam volt!! Beavattam titkomba Philt. Nem várta el tőlem hogy apának szólítsam aminek örültem is. Az egyetlen ember közülük akit soha nem használnék ki és nem vernék át az Susan. A jósága és kedvessége irányomba megtette a hatását és rést talált a pajzson. Őt kegyeimbe fogadtam, így ő mentes minden ténykedésem alól. Néhol emlékeztetett engem anyára, arra az anyámra amilyen régen volt................

Szóval, Phil benne volt abban, hogy különböző kifogásokat találva elhagyjam pasijaimat és mindenüket elszedjem. Na jó, azért nem mindenüket de ami a pénzt illeti eléggé sok srácot kopasztottam meg. Milliók ütötték markomat amit egy bankszámlára irányított Phil. Mit nem ér, ha az ember ismerőse egy bankárigazgató.......... - itt ördögien elmosolyodtam magamban. Hát igen.........
A legjobb az egészben, hogy Phil mérnök, és ingatlanokkal is foglalkozik csak úgy mint apám tette..........
Így könnyű a lakást az én nevemre íratni.
Valahol az embernek laknia is kell..............
Legalább nem kell minden egyes nap Kellan tenyérbe mászóan undorító, perverz képét elviselnem.
Az első nap óta többször próbálkozott de enyhébben, mostanában viszont szerencsére talált magának más elfoglaltságot mint az én megfektetésem. Ha az esetem lenne és nem lenne perverz talán, a mostani Kris engedne neki, de így............

Őszintén szólva ő az egyetlen ember akitől jelen pillanatban félek. Igen, fél év alatt még többet változtam. Még keményebb és számítóbb lettem, olyanná váltam már szinte mint a szüleim amilyenek mostanában voltak.
Annyi különbséggel, hogy akiket a bizalmamba fogadok és szeretek, tisztelek - ilyen kevés ember van jelen pillanatban, pontosabban egy - azokat sose bántanám, nem használnám ki.

Még mindig az erkélyen álltam kint, körülöttem még rengeteg ruha hevert. Még mindig nevetett Mike és a fejét fogta.

- Nem hiszek neked! - fordult meg.
- Már pedig nekem elhiheted szívem! - mondtam kihívóan. - Ez mostantól az én házam. Te pedig repülsz innen!
- Nem......... - integetett fejével. - Ez nem lehet igaz........... - elővette telefonját majd tárcsázott egy számot és a második csöngésre a túl oldalt már fel is vették a telefont. A röpke, Mike számára megdöbbentő és felháborító beszélgetés után lecsapta telefonját majd azt zsebre vágva felém fordult gyilkos dühvel.
- Te utolsó kis ribanc! - indult el felém majd mikor már felém ért hirtelen megfogta a nyakamat és úgy tolt hátrébb. Eddig nem féltem tőle, és most se igazán de nem tudtam mit tenni ellene. Most valahogyan nem lefagytam, hanem valami miatt hagytam magamat.
Nem tudom hova tűnt, a talpra esett, védekező képes nagyszájú Kristen. Egyszerű kis rongybaba voltam jelen pillanatban. Mintha vártam volna valamire.............
De mégsem arra hogy elenged.........

- Az egyetlen aki repül innen az te leszel szívem! - szűrte fogai közt aki beképzelt, pénzes kölyök.
Még jobban szorította nyakamat, kezein két kezem volt, de nem próbáltam lefejteni kezeit nyakamról, pedig sikerült volna...........
Már teljesen a korlátnak nyomódott derekam ami már szinte fájdalmas volt.
- Ég veled szívem! - nyomott egy csókot ajkaimra amitől undorodtam majd már majdnem átlendített a korláton mikor is hirtelen valaki lerántotta rólam.................

Sziasztok!! :)

Meghoztuk a 4. fejit , amit én - BabyDoll írtam - természetesen

Beus is nagy segítségemre volt a fejit illetően!!!

Reméljük tetszeni fog nektek és................

 KOMIKAT, PIPÁKAT PLS!!!!

Ha írtok..... ( Nem csak most!! )

Akkor DUPLA FEJI Húsvétkor!!!!! :DD

Szerintem megérné már csak amiatt is, hogy hosszabb fejik érkeznének!! :)

Most durva lehettem de ez a ti érdeketek is!! :)

Jó olvasást!!!!

Pussszantás : BabyDoll és Beus :)

                           

3. fejezet

Phil leparkolt a házuk előtti feljárón és leállította a kocsi motorját. Tetett félénkséggel szemem sarkából rám nézett. Az arcáról nem tudtam mást leolvasni, mint együtt érzést és némi örömet. Tudtam miért. Phil Lutznak soha se volt lány gyermeke. A sors csak egyetlen fiúval ajándékozta meg őt.

- Minden rendben van, Kristen?- Kérdezte pár perc múlva Phil és egyik kezét az enyémre csúsztatta. Megvontam a vállam, majd halkan megköszörültem a torkom, mint aki a szavakkal küzdene.

- Persze csak... csak egy kicsit félek. Mit fog szólni a családja, ha meglát? Egyébként is én...- Kezdtem bele a mondatba, de idő előtt félbeszakított.

- Először is, szeretném, ha tegeznél - mondta kedvesen, mire csak egy bólintással feleltem. - Másodszor pedig, a családommal megbeszéltem az esetet és örömmel fogadnak téged. Főleg a feleségem, Susan, a legizgatottabb. - Mosolyodott el a mondat végén, amit halványan viszonoztam is.

- Tényleg nem baj?- Kérdeztem ismét, de a kisördög lelkem mélyén már ugrált örömében.

- Persze, hogy nem. Gyere. - Intett egyet szabad kezével, majd még utoljára végig simított a kezemen, utána kiszállt az autóból. Nem tudtam elfojtani győzelemittas mosolyomat, miközben kikapcsoltam a biztonsági övemet.

Azonban, az ajtót már nem én nyitottam ki, mivel Phil megelőzött. A kedves gesztusra elsuttogtam egy halk köszönömöt, majd segítségével kiszálltam a kocsiból.

Megvártam, míg becsukja az ajtót, aztán együtt mentünk a ház felé.

A rövid utat csendben tettük meg.

Amikor odaértünk a bejárati ajtóhoz, kezét a kilincsre tette, majd ismét csak kitárta előttem az ajtót. Ezt egy hálás pillantással köszöntem meg, majd beléptem az előszobába.

- Megjöttünk!- Kiabálta Phil hátam mögül, mikor bejött a házba. Pár perc múlva egy mosolygós, szőkés barna hajú, úgy 30-as éveiben járó nő lépett az előszobába. Egyből felismertem. Ő Susan Lutz volt, Phil felesége.

- Kristen, örülök, hogy újra látlak - mondta lágy hangon, majd elém lépett és megölelt. Viszonoztam az ölelését, mire éreztem, hogy végig simít egyik kezével a hátamon.

- Sajnálom a szüleidet. Tudom, hogy most nagyon nehéz neked, de itt vagyunk melletted. - Hangja részvétet tükrözött, mire próbáltam kicsikarni magamból egy-két könnycseppet. Szerencsére sikerült is, sőt, nagyon jól ment. Bár, ezt annak tudtam be, hogy lelkem mélyén fáj anyám és apám elvesztésének emléke, gondolata.

- Köszönöm, és azt is, hogy befogadtak egy időre. - Húzódtam kissé távolabb Susantól, mire elengedett és lágyan végig simított az arcomon.

- Ugyan, semmiség. Mi örülünk, hogy itt vagy velünk épen és egészségesen - válaszolta rögtön Phil, mire elmosolyodtam, aztán bekövetkezett a csend közöttünk. Azonban nem tartott sokáig, mivel Susan, amint észbe kapott, beinvitált a nappaliba és leültetett a kanapéra. Aztán beviharzott a konyhába - gondolom- és pár perc múlva egy csésze teával tért vissza. Tea? Ezek nem tudják, hogy a vendéget kávéval kell kínálni?- Panaszkodtam magamban, miközben mosolyogva vettem el tőle a csészét.

- Köszönöm - mondtam kedvesen, majd belekortyoltam a forró nedűbe. Ami az ízét illeti, nem volt szörnyű, sőt, inkább finomnak mondanám.

Viszont a nyugodt légkör egy ajtó csapódás zavarta meg, majd egy dörmögő hang.

- Hazajöttem!- Hangzott egy kiáltás az előszobából, majd egyéb hangok szűrődtek be hozzánk a nappaliba.

- Kellan, megkérhetlek, akkor bejönnél pár percre a nappaliba?- Kérdezte kedvesen Susan, miközben kissé megemelte a hangját, hogy az illető meghallja a kérdését. Választ azonban nem hallottunk, de a nappali ajtajában megláttam egy fiút. Szőkés barna haja felfelé meredezett, még kék szemei szinte csillogtak a boldogságtól és az önelégedettségtől. Hát igen, a gazdag, elkényeztetett fiúk már csak ilyenek.

- Szia anya!- Lépett Susan mellé Kellan, majd egy puszit nyomott az említett arcára.

- Hogy vagy?- Kérdezte kedvesen, miközben leült édesanyja melletti kanapéra. Ch, mi az, hogy engem nem vesz észre?- Értetlenkedtem felháborodva, de a többieknek csak a szerény kislány mutattam.

- Jól vagyok, köszönöm - válaszolt Susan mosolyogva, majd felém fordult.

- Kellan, ő itt Kristen Stewart, akiről már apád mesélt. Néhány hónapig, évig nálunk fog lakni, míg nem talál magának állás, és még el nem tudja magát látni, önállóan. - Fordult felém, mire Kellan követte édesanyja tekintetét. Amikor meglátott, szemei felcsillantak, majd végig mért tetőtől talpig.

Hát, nem volt valami diszkrét. Tekintetével levetkőztetett, miközben nyelt egy hatalmasat. Fúj, ez undorító! Perverz féreg!

Viszont, az nem kerülte el a figyelmemet, hogy miután visszanézett szemeimbe, kacsintott egyet és kéjesen megnyalta az ajkait. Tekintetem azonnal Susanra kaptam, aki nem látott semmit. Helyette a férjével beszélgetett teljesen átlagos dolgokról. Kezdtem egyre kényelmetlenül érezni magam Kellan nézése miatt, így felálltam a helyemről és halkan megköszörültem a torkomat.

- Ha nem lenne gond, akkor valahol ledőlhetnék? Kicsit még fáradt vagyok és ezek a napok elégé megviseltek - játszottam meg magamat, mire Susan azonnal felpattant a helyéről.

- Ó, hát persze drágaságom! Gyere, megmutatom a szobádat. - S azzal a lépcsők felé vette az irányt, én pedig követtem őt, miközben próbáltam nem törődni Kellan tekintetével, ami a hátamba fúródott.

******

Amikor felértünk az emeletre, Susan a folyosó legvégére vezetett, majd benyitott a legutolsó szobába.

- Itt is volnánk. Ha kellene valami, nyugodtan szólj. - Mosolygott rám, majd kilépett a szobából. Vagyis csak akart, mert időközben valami az eszébe jutott.

- Egyébként Phil pár nappal ezelőtt összeszedte a cuccaidat a házatokból és elhozta ide - mondta, majd becsukta maga mögött az ajtót. Én csak felsóhajtottam, majd körbenéztem a szobába. Elég otthonos volt. A szoba falai lilák és fehérek voltak. A helyiség közepén egy hatalmas franciaágy állt, a falakkal megegyező színű ágyhuzattal. A fal mellett egy fehér pipereasztal állt, egy hozzáillő székkel. A mennyezetről pedig egy csilli-villi csillár lógott le. Ekkor felnevettem, majd levetettem magam a pihe-puha párnácskák közé. Már lehunytam a szemeimet, hogy átadjam magam az álmok világának, amikor kopogtak az ajtón. Szólásra nyitottam a számat, azonban az illető meg se várva a válaszom, belépett a szobámba.

A látogatóm nem volt más, mint Kellan Lutz. Aki, mikor meglátott az ágyon feküdve, kajánul elvigyorodott.

- Látom, már vártál rám, Szivi. Ha tudtam volna, nem várattalak volna eddig - mondta, miközben elindult felém. Amikor már csak pár lépés választotta el az ágytól, felültem.

- Mégis, mit akarsz?- Kérdeztem kissé felháborodva. Utáltam, amikor megzavarnak a pihenőmnél.

- Hm...- Csak ennyit mondott Kellan, mikor ideért az ágyamhoz és leült mellém.

- Hé!- Ütöttem el a kezét, amikor végig simított az arcomon. Ő ekkor felhúzta egyik szemöldökét és megnyalta a száját, pont úgy, mint lent a nappaliban.

- Ugyan Kris, tudom, hogy te is akarod. Én meg tudom adni neked azt a gyönyört, ami neked kell - suttogta kéjesen a fülembe. Pár perc kellett ahhoz, hogy felfogjam az előbb hallottakat. Mikor sikerült, egy határozott mozdulattal ellöktem őt magamtól.

- Te megőrültél? Én nem vagyok olyan lány, akit csak úgy kihasználhatsz!- Kiabáltam a képébe, majd felugrottam az ágyamról és hátráltam pár lépést. Ő viszont nem tágított. Helyette felállt az ágyról és felém sétált. Addig-addig hátráltam, amíg neki nem ütköztem a falnak. Francba, csapdába kerültem!- Sikítottam fel magamban, amikor két kezét a fejem két oldalára támasztotta, s ezzel elzárta az utat.

- Nos, mi lenne, ha felavatnánk az ágyadat? Tudom, hogy te is akarod. Szinte látom magadat, ahogy oda lent tocsogsz. - A hangjánál ennél jobban nem is lehetett volna perverzebb hangszíne.

Kétségbeesve néztem körbe helyiségbe. Egyetlen olyan tárgy sem volt a közelembe, amivel fejbe vághattam volna ezt az idiótát. Aztán eszembe jutott valami. Kicsit közelebb húztam magamhoz, majd felemeltem a térdemet és egy jó irányzott mozdulattal beletérdeltem nemesebb felébe. Ekkor eltávolodott a közelemből, miközben kezeit középpontjára szorította és felszisszent.

- Most pedig takarodj innen, vagy ennél rosszabb  fog történni a Te drága, kicsi haveroddal!- Sziszegtem képébe, mire azonnal elkotródott a szobámból. Azonban, mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, még visszaszólt.

- Ezt nem úszod meg olyan könnyen. - Majd az ajtó becsukódott mögötte.

Fél évvel később...

Elegem van belőle! Állandóan csak kihasznál! Csak a szexre kellek neki!- Dühöngtem magamban, miközben kifelé dobáltam az ablakon a cuccait. Ó, mintha neked nem azért kellene!- Szólt egy aprócska hang a fejembe, mire dühösen fújtatni kezdtem.

- Ó, fogd már be!- Kiáltottam el magamat, de nem hagytam abba a cuccok kidobálását. Ekkor egy kocsi hangjára lettem figyelmes. Nem törődtem vele, csak dobáltam ki a cuccait.

Ebben a pillanatban a kocsi lefékezett, majd egy ajtó csapódását lehetett hallani.

- Te büdös kurva!- Ordibálta egy ismerős hang, majd hallottam, ahogy csapódik a társas ház ajtaja. Elszámoltam magamban tízig, aztán egy ajtó kicsapódott. Rögtön a hangirányába fordítottam a fejemet. Az ajtóban nem más állt, mint Mike, az én barátom.

- Mégis, mit képzelsz magadról, Kristen? Nem dobálhatod ki csak úgy a cuccaimat az ÉN házamból!- Kiabált rám, mire csak lenézően végig néztem rajta, majd megvontam a vállam és tovább folytattam a műveletemet.

- Nem hallottad?- Ragadta meg a karomat, mire kezdtem bedühödni, ismét.

- Eressz el te, balfasz!- Ordibáltam a képébe, majd kirántottam karomat a fogságból.

- És egyébként is, ez a ház mostantól az enyém. Phil mindent elintézett, szóval már nem laksz itt. Úgyhogy, azt csinálok, amit akarok. - Tettem hozzá mellékesen, mire ledermedt.

Na, ki van most nyeregben?

Hali!

Ismét jelentkezünk. Ezt a fejezetet most megint én- Beus- írtam. :) Reméljük, hogy tetszett nektek. :) A fejezet írásában nagy segítségemre volt BabyDoll is. :D 

Köszönjük szépen a pipákat, valamint Timinek a komit. Azt hiszem, ez a fejezet most neked szól csajszi. :D

Ha nem gond, akkor kaphatnánk komikat? Mert őszintén bevalljuk, nekünk nagyon jól esne a visszajelzés. Bár nem vagyunk kezdők, de most írunk először együtt és nem nagyon tudjuk, hogy bejön-e nektek mind a kettőnk stílusa. :)

Előre is köszönjük! :)

Millió puszi nektek!

BabyDoll és Beus

Képek:

Kristen szobája

2. Fejezet

1 héttel később . . .

- Miss Stewart! - nézett be az orvos hozzám miközben becipzároztam hátizsákomat melyben néhány fenn maradt ruhadarabomat raktam be. Mondhatni úgyis, hogy minden ami megmaradt nekem az ez. Mivel az apámat kirúgták, hónap vége volt így pénz híján nem igazán volt semmi ami rám maradt volna. Anyám külön helyen tárolta a keresett pénzét csak tudnám hol..........

Majd kiderítem ami késik nem múlik!! 

- Megérkezett Mr. Lutz úr ha elkészült kint várja önt! - szólt nekem mire egy halvány mosoly és bólintás kíséretében adtam tudtára az orvosnak, hogy rendben. 

Végre elérkezett ez a nap is! - néztem ki az ablakon az esős időbe. Tökéletesen illett lelkem mélyén dúló érzelmeim viharához. Nem mertem és nem is akartam arra gondolni, hogy anyáék már nincsenek többé........

Óhatatlanul is könnyet csal a szemembe a gondolat, hogy már soha nem láthatom őket, nem beszélhetek velük annak ellenére amilyenek az utóbbi időben voltak és amilyenné én is váltam............

Azokra az időkre gondolva mikor még mindenki normális és boldog volt.......................

De nem!! Két napnyi tűnődés és bánat elegendő volt ahhoz, hogy elhatározzam magamat és döntésre jussak.

Vagy koldulok mint egy utolsó nem tudom mi, vagy a sarkamra állok és igen is megszerzem azt a pénzt amit anya rakott félre valahova és igen is keresek munkát, lesz házam, étel és ital és új életet kezdek soha nem leszek egyedül, soha nem fogok sírni senki után, nem fogok kötődni senkihez mindenki csak egy bábu számomra akiket ide-oda fogok mozgatni ahogyan kényem kedve tartja! 

Ördögien halvány mosoly jelent meg arcomon ezekre a dolgokra gondolva. Eleinte még magam is megijedtem saját énem ezen részétől de egy idő után ez a megoldás tűnt a legegyszerűbbnek és tetszett!! 

Ha már nincs senkim akkor nem is kell!! De mivel én is csak ember vagyok, ezért nem fogom ezt is éreztetni magammal! 

S lám, mire jó ha van a közelben egy elvált ember, aki gazdag, gyereke van és minden álma egy kislány! Hát igen........itt jött képbe Mr. Lutz, apám főnöke. Mindig is kedvelt engem, saját lányaként szeretett már szinte, így nem csodálkoztam mikor is beleegyezett, hogy náluk maradhassak egy darabig....

Pár nappal korábban . . .

Egy újabb nap az ágyban fekve, kedvtelenül ám most már sokkal jobban voltam! A telefonomhoz nyúltam majd tárcsáztam apám főnökének a számát mire a második csengésre fel vette. 

- Igen tessék?? - szólt bele Mr. Lutz.

- A szüleim..... - kezdtem bele mint aki sír és teljesen össze van törve közben pedig úgy vigyorogtam mint a vadalma. - meg.....meghaltak!! - 'zokogtam' a telefonba. 

- Na de......mégis mi történt? - döbbent le. 

- Autóbaleset. - szóltam úgy mint aki küszködik könnyeivel, hogy visszatartva azokat beszélni tudjon. - Pár nappal ezelőtt történt még AZON az estén. - hangsúlyoztam ki az azon szót, hogy értse mire célzok. - Én túléltem...........de ők........... - 'zokogtam' fel újra.

- Te szent ég! - újra csak a döbbenet. - De te jól vagy? Melyik kórházban..... - kezdett bele mire arcomra győzelem ittas mosoly kúszott. Na ezt már szeretem!

- Igen.....már jobban vagyok. De lelkiekben....... - sajnáltattam magamat. - Nincs senkim! Nincs semmim! - kezdtem mű sírásba. 

- Nyugodj le Kris! Melyik kórházban vagy most? - érdeklődött.

- A Memorial-ban. - szipogtam.

- Azonnal ott vagyok és megbeszéljük mi legyen rendben? - kérdezte.

- Rendben! - tettettem megnyugvást. Ami azt illeti igaz is volt, de könnyebben ment ez mint hittem!! - mosolyogtam.

És végül belement, hogy míg nem találok magamnak munkát náluk lehessek. Miért is kell ez? Miért nem jó pénzt kérni?

Első, tiltja az immáron megerősödött büszkeségem! Másodszor nem tudnám és nem is akarnám visszafizetni a kapott pénzt, azt akarom hogy annyira belopjam magamat a szívébe, hogy úgy szeressen ténylegesen mint a saját lányát és ne csak egy 'idegen' legyek a számára. 

Harmadszor de nem utolsó sorban köztudott, hogy bármikor vissza kérhetné azt a pénzt még ha azt is mondja ma, hogy nem. 

Negyedszer pedig volt egy ettől sokkal jobb ötletem is.................

A hátizsákot vállamra vetve léptem ki a kórteremből majd megpillantottam Mr. Lutz -ot. 

- Kristen! Jól vagy? - érdeklődött.

- Már jobban. - mondtam a szerény álarcot felöltve azt az álarcot mikor még tényleg jó voltam, visszahúzódó, szerény, jó kislány. Nem a túlzott módon hanem a normális értelemben tekintve mert ahogy így elnézem magamat a mostani kialakulóban lévő énemhez képest amilyen voltam az egy angyal. Most pedig a kisördög vagyok. Sokkal jobb mint angyalnak lenni! 

Nincs megbánás, fájdalom, szenvedés mindent meg kap az ember és jól él! Legbelül tudtam, hogy ez nem egészen így van de már nem érdekelt semmi még a boldogság sem. Túl régóta voltam nem boldog, hogy most az lehessek újra.

Volt egy vágyam mind emellett. Felmerül a kérdés, miért nem keresem meg a nagynénikémet Ausztráliában?

Először is, nincs pénzem, hogy odautazhassak. Másodszor minden csak a szüleimre és az elveszett boldogságomra emlékeztetne, harmadszor pedig olyan dolog történt, hogy szerintem senkit sem akar látni közülünk soha többé............

A kórházból kilépve azonnal be is szálltunk Mr. Lutz, azaz Phil autójába. Megjegyzem, hogy nem mellesleg egy lesötétített ablakú, fekete BMW X5 -ös volt. 

Húsz percnyi utazás után egy igen ám csak jó módú házhoz érkeztünk meg. Új életem első állomásához, ahol az új Kristen a játékot elindítja! 

Tehát a mai napra annyit, hogy a játék elkezdődött!! 

                                                          

Sziasztok!!:)

Megérkezett a második feji!! Ezt most én - BabyDoll - alkottam meg. :)

Természetesen Beus is segítségemre volt a feji elejét illetően!! 

Reméljük tetszeni fog!!! 

Köszönjük szépen a komikat és a pipákat az előző fejihez!! 

Jól esne ha megdobnátok újra egy - két komival és pipával!!!

Pusszantás mindenkinek!!

BabyDoll és Beus!! :)

                                     

1. fejezet

Sötétség, ennyit láttam a világból. Annyira zavaros volt minden. Miért nem látok színeket? Miért érzem magamat ennyire egyedül? És miért... - Kezdtem magamban ismét egy újabb kérdést, azonban valamire figyelmes lettem.

A fülem mellől istentelen csipogást lehetett hallani, ami kezdett idegesíteni. Mi ez a hang? De a legfőbb kérdés: hol vagyok? Hiszen szívem mélyén tudtam, nem otthon vagyok az ágyamban.

Meg kell tudnom!- Döntöttem el magamban, miközben mocorogni kezdtem. Azonban csak pár mozdulatot tettem, mire a bordái közé éles fájdalom szúrt belé. Kicsit felszisszentem. Ekkor lépésekre lettem figyelmes.

- Miss Stewart, hall engem?- Kérdezte egy ismeretlen hang, amitől nem kicsit ijedtem meg. Ki ez az ember? Mit akarhat tőlem? - Kérem, ha hall, akkor nyissa ki a szemeit!- Kérlelt, mire erőt vettem magamon és teljesítettem a kérését. Viszont szemeimet rögtön vissza is csuktam, mivel az erős fény bántotta őket. Percek teltek el, mire újból próbálkoztam. Azonban most kissé félre fordítottam a fejem, mivel számítottam a napsugarak erejével. Ekkor szembe találtam magamat egy barna hajú, úgy 30-as éveiben járó férfival. Egy kék nadrág és egy fehér köpeny volt rajta. Gyomrom ebben a pillanatban összeugrott. Rossz előérzetem volt.

Amikor meglátta a férfi, hogy nyitva vannak a szemeim, kissé megkönnyebbülve felsóhajtott, majd alig láthatóan elmosolyodott.

- Örülök, hogy visszatértél közénk - mondta kedvesen, mire értetlenül néztem rá. Hogyhogy visszatértem közéjük?

- Hol vagyok? Hol vannak a szüleim? Mi történt?- Törtek ki belőlem a kérdések, miközben ide-oda tekintettem, hátha megtalálom őket valamelyik sarokban. Viszont, amikor se anyát, se apát nem láttam sehol, a köpenyes férfire néztem. Arcáról részvétet és szomorúságot tudtam leolvasni, amit nem tudtam, hogy hová tegyek.

- Sajnálom Miss. Stewart, de Ön és a szülei autóbalesetet szenvedtek három nappal ezelőtt. Most pedig a Memorial kórházban fekszik - felelte együtt érzően, mire szemeim kikerekedtek. Balesetet, de hogyan? Hiszen apa...- De nem tudtam befejezni a mondatot magamban, mivel ismét a férfira néztem.

- És a szüleim? Ők jól vannak? Egyáltalán hol helyezték el őket? Látni akarom, hogy...- Fel akartam kelni az ágyból, de nem sikerült. A fájdalom újult erővel tört rám és ez gyengévé tett. Így az orvos könnyűszerrel vissza tudott nyomni az ágyra.

- Most nem lehet Miss. Stewart. Önnek súlyos sérülései lettek, pihennie kell - közölte száraz hangon az orvos, majd a baloldalamon lévő infúziós tasakhoz lépett. Az ott lévő tálcáról levett egy injekciós tűt és annak tartalmát befecskendezte a tasakba. A percek ismét csak teltek és teltek, végül egyre laposabbakat kezdtem pislogni.

- Pihenjen csak, most szüksége lesz rá - suttogta lágyan az orvos, majd egy ajtó csapódást hallottam, utána elnyomott az álom.

Álmomba egy autóban ültem. A szüleim elől ültek és rendszerint vitatkoztak.

- Ha nem dugtad volna meg a titkárnőt és nem nyúltál volna le olyan sok pénzt......nem itt tartanánk.............. - mondta anya halk, hideg hangnemben maga elé meredve.

Apa a kormányra csapott, majd minden kezdődött elölről. Az arcom a pezsgőtől, melegtől és a kellemetlen érzéstől, hogy egy újabb vita szemtanúja vagy égett. Miközben folyt a harc én bekapcsoltam biztonsági övemet, hogy ne csak üljek és hallgassak és, hogy valamivel, hacsak pillanatokra is, de eltereljem figyelmemet.

Hirtelen a kocsi elindult és csak úgy száguldottunk a csúszós utakon. Az adrenalinom az egekbe szökött, féltem. Egy felszültséggel teli légkörben, egy gyorsan hajtó autóban bármi megtörténhet. Gombóc növekedett torkomban és könnyek kezdték el mardosni szemeimet.

Ez itt már maga a kőkemény valóság volt mely oly annyira fájt hogy biztonságot nyújtó képzelet buborékomat szemvillanás alatt pukkasztotta ki.

- Lassíts! - hallottam anya kétségbeesett hangját, de apa csak gyorsított, aztán minden egy szemvillanás alatt történt.

Az autó megcsúszott és csak sodródtunk mígnem nekiütköztünk valaminek. Már csak a lüktető fejemre és a sötétség langyos, lágy vizére emlékeztem.

Felijedtem. Nem, az nem lehet, hogy apa ilyen felelőtlenül vezetett. Ő mindig magabiztos és rendkívül óvatos.

A szemeimbe ekkor könnyek gyűltek. Kérlek Istenem, ne az legyen a  szüleimmel, amire ebben a pillanatba gondolok!- Fohászkodtam magamban, miközben ismét elnyomott az álom.

******

Másnap ismét napsütésre keltem fel. A műszerek még mindig csipogtak mellettem, de már nem annyira voltak borzalmasak, mint az előző nap.

- Jó reggelt, Miss Stewart. Látom, jól aludt - mondta egy hang mellőlem, mire oldalra néztem. Az ágyam mellett az-az orvos állt, aki tegnap is itt volt. Kedvesen mosolygott rám, viszont a hangjában volt valami. Nem tudom, hogy pontosan mi is.

- Igen, így van - mondtam csendesen, majd nagyot nyeltem. - A szüleim hol vannak?- Kérdeztem kissé félve a választól. A tegnapi érzés ismét belém költözött. Mi van, ha... Nem Kristen, ilyenekre nem gondolhatsz!- Róttam meg magamat, miközben az orvost fürkésztem tekintetemmel. Ő ebben a pillanatban felsóhajtott, majd közelebb húzott az ágyamhoz egy széket és leült rá.

- Sajnálom Miss. Stewart, hogy így kell meg tudnia, de...- Kezdte az orvos, de a hangja elhalt a mondat végén. Kérdőn emeltem fel az egyik szemöldököm, miközben aprókat fészkelődtem. A rossz előérzet még jobban rám telepedett.

- Az édesapja valószínűleg nagy sebességgel hajtott a csúszós úton, így egy adott pillanatban az autó kereke megcsúszott és a másik sávba tévedt. Itt karambolóztott egy teherautóval. Sajnálom, de ezt a balesetet csak Ön élte túl, a szülei már a helyszínen szörnyet haltak. - Fejezte be gyászos hangon a mondatot, mire ledermedtem. Nem, nem és nem! Az nem lehet! Nem!- Sikítottam magamban, miközben a külvilágnak csak egy közömbös maszkot mutattam.

Nem akartam elhinni! Egyszerűen képtelen voltam rá. Ez abszurd! Tuti, hogy anyáék a másik szobában vannak épen és egészségesen csak... csak egyszerűen nem akarnak ilyen állapotban látni. - Tudtam, siralmas kifogás ez az egész, de nincs más lehetőség rá. Hiszen miért nem jönnének be hozzám? Az egyetlen lányukhoz.

- Miss. Stewart, minden rendben van?- Aggodalmaskodott az orvos, mire megráztam a fejem, majd ránéztem.

- Persze, csak kíváncsi vagyok, hogy a szüleim mikor jönnek be látogatni - mondtam közömbösen, mire az orvos úgy nézett rám, mintha a maradék józan eszem is elment volna.

- Kisasszony, nem hallotta azt, amit az előbb mondtam Önnek? A szülei meghaltak a balesetben - mondta határozottan, miközben az arcomat méregette tekintetével. Ekkor értetlenül néztem rá, majd gondolkodni kezdtem. Ha ennyire bizonygatja, hogy anya és apa már nem élnek, akkor... - Azonban nem tudtam magamban befejezni a mondatot, mert éreztem, hogy szemeimből könnyek hullanak az arcomra.

Meghaltak, meghaltak, meghaltak!- Csak ez kattogott a fejemben, miközben néma zokogásba kezdtem.

Az orvos ekkor felállt mellőlem és kezét az enyémre tette.

- Őszinte részvétem Miss. Stewart - mondta, de nem szóltam semmit. A gondolataimmal foglalkoztam semmi mással. Valószínűleg ezt az orvos megunhatta, mivel ellépett mellőlem és az ajtóhoz sétált. Azonban mielőtt kilépett volna a kórteremből, még rám nézett, aztán egy sóhaj kíséretében elhagyta a helyiséget.

Én pedig átadtam magamat a gyásznak és a nyomornak.

Mihez fogok kezdeni ezután magammal? Hiszen nincsenek szüleim, nincs még pénzem sem! Mit csinálok majd? Koldulnom kell, mint a nincstelennek, vagy akad egy másik megoldás?

******

A napok egyre csak teltek és teltek, s velük együtt a hetek is. Mint kiderült, a balesetkor szereztem egy-két zúzódást és egy bordatörést. Ezeken kívül nem volt semmi bajom, aminek részben örültem. 

- Nos, Miss. Stewart a laboreredményei kezdenek egyre jobbak és jobbak lenni. Ha így folytatja továbbra is a gyógyulást, a jövőhéten már el is hagyhatja a kórházat. - Lépett be az orvos az eredményeimmel együtt egy nap a kórterembe.

 Ekkor halványan elmosolyodtam, majd letettem a kezembe lévő újságot az ágyam mellett lévő éjjeliszekrényre. 

- Ennek örülök - feleltem barátságosan, mire az orvos rám nézett és elmosolyodott. Azonban ez a mosoly rögtön le is fagyott az arcáról, amikor ismét rám nézett.

- Ha kiengedjük a kórházból, lesz hova mennie?- Kérdezte pár perccel később síri hangon, mire egy percre elgondolkoztam, majd bólintottam egyet.

- Ne aggódjon ezen. Apám főnöke és annak a családja szívesen befogadnak egy kis időre - feleltem lágy hangon, de magamban ördögien felnevettem. 

Ó, Lutz család, még nem tudjátok, hogy mi vár rátok!

Hali!

Ismét jelentkezünk. Mint láthatjátok meghoztuk az 1. fejezetet, amit én - Beus- írtam. :) Reméljük, hogy elnyerte a tetszéseteket. Köszönjük szépen az előző fejezethez írt véleményeket (amikre válaszoltunk is), valamint a pipákat.:) 

Ha valami kérdésetek van a történettel kapcsolatban, nyugodtan tegyétek fel. HA tudunk, akkor válaszolunk is rájuk. :) 

KOMIKAT!!

Előre is köszönjük!

Millió puszi nektek!!

Babydoll és Beus